Első bálozóként egy nagy versenyen...

Hol is kezdjem ezt az irományt? Talán a gyökereknél!

2013 nyarán már kacérkodtam a gondolattal, hogy benevezek jövőre egy ironmanre, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, így a tavalyi évben a 24 órás monti maraton „maradt” a programban.

Egyre inkább izgatta a fantáziámat a dolog, s tavaly nyáron egy felelőtlen kijelentést tettem. Szeptemberben bevállaltam egy féltávot, s könnyelműen azt mondtam, ha 6 órán belül teljesítem, akkor benevezek az ironmanre. Mivel azon a versenyen 5h 49' alatt célba értem, akik hallották a fogadalmamat folyamatosan kérdezgették, hogy „Na, akkor jövőre ironman?”. Sokat gondolkodtam, meghánytam-vetettem magamban a dolgokat, s decemberben végre elhatároztam magam! Beneveztem, gyorsan átutaltam a nevezési díjat, hogy érezzem a dolog súlyát és még csak véletlenül se jusson eszembe meggondolni magam! Lefoglaltam a szállást is, mondván az a tuti, ha mindent elintézek, akkor már nincs visszaút!

Ennek megfelelően decemberben igyekeztem minél többet futni, amit sajnos utálok, de tudtam, hogy most bizony muszáj lesz! Összeállítottam a 2015-ös versenynaptáramat, főversenyként a nagyatádi Extrememant megjelölve és igyekeztem olyan eseményeket betervezni, amik a felkészültségem aktuális állapotát megfelelőképp tükrözik.

Rögös volt az út, több alkalommal elbizonytalanodtam, hogy kell-e ez nekem és a versenyek alkalmával is kaptam a pofonokat, de mindig voltak, akik tartották bennem a lelket, hogy nem adhatom fel! Persze titkon sosem adtam fel és készültem a lehetőségeimhez mértem amennyit csak tudtam, de azért mindig ott lebegett a szemem előtt, hogy ez brutálisan hosszú verseny lesz és könnyen előfordulhat, hogy nem fogom tudni befejezni...na jó, be kell vallanom, hogy amikor ezzel nyugtattam magam, akkor is az járt a fejemben, hogy képes vagyok rá, végig tudom csinálni és bármi történhet, akár négykézláb is bekúszok a célba! No, ennyit az előzményekről! :)

Csütörtökön eljött hát a nagy nap és némi kényszer „előjátékot” követően – a németektől rendelt kormányra szerelhető kulacsom az istenért nem akart megérkezni, de végül az utolsó pillanatban beesett vele a futár - elindultunk Gyékényesre. Kicsit feszült volt a hangulat, én a verseny miatt paráztam és hogy nem tudok eleget pihenni előtte, kedves párom pedig engem féltett, nehogy valami bajom essen! Dehát tudhatná, hogy csalánba nem üt a mennykő! :)

Délután végre odaértünk a szállásra, majd irány Nagyatád, át kell venni a nevezést. A versenyközpontban elintéztük a kötelezőt, vásároltunk ezt azt, ami kellett még, majd szállásra vissza és alvás.

Pénteken még tovább feszültek a húrok, már nehezen viseltük a verseny előtti stresszt. Délelőtt csobbantunk egyet a Gyékényesi bányatóban, szerettem volna érezni a vizet, mielőtt élesben kell megmártózni benne. Jól is esett egy kis átmozgatás, délután egy közel 1 órás könnyű bringázással zártuk le a versenyre való felkészülést. 18 óra körül átmentünk még Nagyatádra, Pogitól átvettem a holttengeri sót, amit a nagy meleg miatt adott, hogy egyem verseny közben mindenképp, mert kelleni fog, egy picit kifaggattam mennyire lesz fájdalmas az első alkalom, de megnyugtatott, hogy ha mindenre figyelek, akkor nem lesz probléma. Ezt követően leadtam a futócuccom a strandon, s elindultunk valami kaja után nézni. Gyékényesen találtunk is egy jó kis pizzériát, le is adtuk a rendelést, de már későre járt, nekem rég gálában kellett volna állnom otthon és feküdni időben. Ennek a vége az lett, hogy nagyjából 21.45 körül vacsiztunk és 23 óra után sikerült lefeküdnöm. Annyira borzasztóan meleg volt a szálláson éjszaka, hogy egyfolytában szakadt rólam a víz...paragépezet újra on, inni kell a vizet, mert a végén még dehidratált állapotban rajtolok. Nagy nehezen sikerült aludni is valamennyit és lassan reggel lett.

Tudtam, hogy reggel már semmi megterhelőt nem ehetek, így maradtam a vajas-sós péksüteménynél, mert az bizony egyértelmű volt, hogy a kánikula is próbára fogja tenni a mezőnyt, nem csak az extrém távok teljesítése.

Utolsó simítások, a smink kész, bringa a kocsiban, indulhatunk a szabad strandra, kezdődhet a móka!

Bringát leadtam a depóba, teljes harci díszben, már csak az úszásra kellene becsekkolni. Na de onnan már nincs visszaút! :)

Egy utolsó szerencsepuszi és már érzem is a vizet a talpam alatt. Rajt előtt még kaptam pár hasznos jó tanácsot a rutinos csapattársaktól, egy ölelés Szabitól, pacsi Norbival és már kezdődik is a rajt ceremónia...nem sok kellett, hogy elsírjam magam, annyira nagy hatással volt rám a pillanat, na de hogy nézett volna ki, ha bőgve indulok neki az úszásnak?!

Végre eldördült a rajtot jelentő ágyú és lehetett futni a vízbe, megkezdődött az a verseny, amire egész évben - hol több, hol kevesebb motivációval – készültem. Tudtam, hogy az úszással nem lehet gond, csak nem szabad elkapkodnom! Persze a közel 30 fokos vízben azért nem nagy élmény versenyezni, de végig Balázska tanácsai jártak a fejemben, „Találj egy bojt és menj velük lábvízen, ne akard megoldani minden áron saját zsíron, tartalékolj a bringára!”! Így is tettem, találtam egy jó kis bojt, beálltam szépen, időnként oda-oda pillantottam az órámra, hogy 160 körül/alatt van-e a pulzusom és minden rendben volt. Úgy éreztem kicsit lassú a tempó, menne ez gyorsabban is, de az előrébb lévő kis csapat, pont annyira volt, hogy nehezen értem volna utol őket és muszáj volt visszafognom magam, hiszen tudtam, hogy lesz még helye annak az energiának, amit itt sikerül megspórolnom. Első kör teljesítve, lányok között elsőként fordultam, öröm és boldogság, jöhet a második kör. Ez is jól esett, a tempót még mindig lassúnak éreztem, de nem lehetett vitézkedni! 'Második kör is pipa, csajok között elsőként jöttem ki, 57'44”, maximális elégedettség, indulhat a bringa.

Tudtam, hogy itt már többen is utolérnek majd, nem is kellett túl sok idő, Csomor Erika már ki is került, de egy profitól ezt egyáltalán nem éreztem szégyennek. Aztán hamarosan Balázska is elment mellettem, az utolsó tanácsait azért még verseny közben is „hozzám vágta”, „Pulzus, frissítés, frissítés!”, nagyon hasznos volt, köszönöm!!! Végig figyeltem, hogy 160 fölé ne menjen a pulzusom, ha egy kisebb emelkedő jött, igyekeztem mielőbb visszaállítani a pulzusomat és minimális időt 160 fölötti pulzustartományban tölteni. Az első (75 km-es) kör után még abszolút 2. hely nőknél, izmok rendben, erő van, meleg is van, de muszáj nyomatni. Meglepődve látom az órámon, hogy 30 feletti átlaggal bringázok, hajajjj mi lesz itt futásnál, ki fogom bírni??? Aztán az első vagy második kis körön (35 km) már megelőzött egy Mogyis lány is, de nem keseregtem, én csak teljesíteni jöttem! A bringáról végül abszolút 3. helyen szálltam le a női mezőnyben, 6 óra 1'-el és jöhetett a legnagyobb mumus, az a fránya futás, amit világ életemben utáltam! Itt aztán végképp nem voltak illúzióim, tudtam, hogy akinek csak lehetősége van rá, az bizony csúnyán kikerül majd. A papírforma természetesen beigazolódott, szép lassan csúsztam vissza az abszolút mezőnyben, de rengetegen szurkoltak, nem lehetett feladni! Jöttek a holtpontok szépen egymás után, a bal térdem is fájt már rendesen, sajnos bringa közepe felé már elkezdtem érezni, hogy valami nem okés. Mindegy, szép lassan teltek a körök, s a 7. körömben a parkban lévő speaker bemondta, hogy kategória 3. helyen állok. Ez bizony annyi pluszt adott a végére, hogy az utolsó 5 km-t nyomtam, ahogy a csövön kifért és csak azt figyeltem, hogy egyetlen szólóban induló nő se előzzön meg! Emellett azért figyeltem az órámat is, mert láttam, hogy az álomhatár (12 óra) alatt beérhetek! Csak váltós lányok haladtak el mellettem és a parkban még mindig a 3. helyet mondták be a kategóriámban. Nem volt más teendőn, mint az utolsó kilométert lenyomni és örömmámorban beérni a célba! A befutással akadtak gondjaim, mivel tudtam, hogy balra kell sorolnom, de azt nem hogy pontosan hol! A kordonnál lévő szurkolók segítségét kértem, árulják már el, hol is kellene kimenni balra, hogy áthaladhassak a célkapun. Készségesen segítettek...átfutottam egy kapun, amire azt hittem, hogy itt a vége, erre kiabáltak, hogy fussak még, mert a második kapun – amelyiken az óra is van – kell áthaladni a célba érkezéshez. Látom az órán, hogy 11h51'-nél jár, kezek a magasban, célszalag átszakít! Levegőt csak alig kaptam, hiszen még keményen nyomni kellett a végét, de hihetetlen öröm, csók, nagy ölelés a legjobb frissítő embertől, aki végigküzdötte velem a napot! Egy kis mogyoró és egy életmentő alkoholmentes sör a célban a szervezők jóvoltából, valamint a finisher póló átvétele, majd egy kis levezető séta és jöhetett az élménybeszámoló, valamint a „nyugodjatok meg, minden rendben” a szülőknek!

Összességében nem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Mondhatnám, hogy maximálisan elégedett vagyok, de egy picit maximalista lévén, ez nem lenne igaz! Tejesíteni jöttem, optimista verzió 12 óra, pesszimista verzió 12h30', mindezt felülmúlva, teljesítés pipa. Úszásból első lányként akartam kijönni, pipa, bringán tartani akartam magam, 6h30' körüli optimista verzióval, pipa, túlélni a maratont a végén, pipa, kategóriában dobogós helyezés...álmomban sem gondoltam volna, de pipa! Némi hiányérzet mégis maradt bennem...nem kellene, hogy így legyen, hiszen mindent kihoztam ebből, amit lehetett, de ha még futni is tudnék...

De nem szabad elégedetlenkednem, legközelebb még jobban sikerül majd! :)

Nagyon tetszett a verseny, jól szervezettek és kellően felszereltek voltak a frissítőpontok, a meleggel küzdöttünk, de mindenkinek egyformán meleg volt és 16 óra környékén még az ég is befelhősödött, így sokkal elviselhetőbbé vált a kánikula!

Köszönöm mindenkinek, aki biztatott a helyszínen, vagy otthonról gondolt rám és velem volt lélekben!

Szüleimnek külön köszönet, hogy elviseltek a felkészülés időszakában és mindenben támogattak!

S végül, de nem utolsósorban, köszönöm páromnak, hogy hősiesen végigküzdötte velem a versenyt és az azt megelőző gyötrelmes napokat, heteket...az ő lelkes frissítése nélkül nem állhattam volna a dobogóra!

Közeli helyeken...

Május közepén már-már hagyománynak mondható, hogy a Veszprémhez közeli Bakony maraton a hétvégi program. Nem volt ez másképp az idei évben sem, május 16-án Bakonybélben gyülekeztek a versenyezni vágyók. Szerencsére most sokkal jobb időre számíthattunk, mint tavaly. Nem esett hetekig a versenyt megelőzően és szombaton is kellemes, napos időnk volt.

Rajt előtt még vacilláltam, hogyan is kellene öltözködnöm, végül a rövid mez mellett döntöttem. Jó választásnak bizonyult, mert időnként még így is melegem volt.

Pénteken nem esett túl jól az átmozgatás, így minden negatívumra fel voltam készülve. Időben érkeztünk Bakonybélbe, de valahogy nem éreztem azt a verseny előtti izgalmat, amit általában szokott az ember. Ebből adódóan kedvem sem volt igazán rajthoz állni, de csak úgy kirándulgatni nem lehet!

Az idei szezonra a rövid táv jut, lévén talán itt nem töröm össze magam az ironman előtt. Persze nálam még az is előfordulhat!

A hosszú, majd a középtáv elrajtolását követően, mi 10.30-kor indultunk. Mivel nem kapkodtam a bemelegítéssel, így a mezőny végére sikerült beállni a rajtnál, de nem bántam, hiszen nem voltak olyan sokan, gondoltam nem lesz jelentős időveszteség. Minden rendben is volt, az aszfaltos szakaszon igyekeztem minél több embert megelőzni, de szerencsére terepre érve is széles volt az út, nem kellett aggódni, hogy esetleg beragad az ember valaki mögé. Jó kis felfelével kezdtünk, hamar meglett 300 méter feletti szint, örültem, hogy egész jó tempóban sikerül haladni.

Aztán jött a mumus, az az átkozott lefelé! Többen is utolértek, megelőztek, de tudtam, hogy bőven lesz még emelkedő, majd ott javítok a helyzetemen! Amúgy sem száguldozom a lejtőkön, de most annak tudatában, hogy sokat veszíthetek, fokozottan pusztítom a fékpofákat! No, de egy kis aszfalt után újra terepre értünk és elindultunk felfelé. Ennek egyre jobban örültem, hiszen tudtam, hogy lefelé maximum a csigákkal versenyezhetek! Sikerült ismét jó tempóban abszolválni az emelkedőt, s már csak abban reménykedtem, hogy nem lesz a végén hosszabb lejtő, ahol lehetősége lenne az ellenfeleknek visszaelőzni. Szerencsére így is lett. Egy egynyomos kis csiki-csukiban végződött a pálya terepi szakasza, amit kifejezetten élveztem. Két srác ment előttem és folyamatosan azt mondogattam magamban, nem mehetnek el jobban, mint amennyivel előttem voltak a lejtő kezdetén. Egészen jól sikerült tartanom a fiúkat és nem sokkal ezután, az előírt 33 km-t megtéve, már át is haladtam a célvonalon.

Meglepődtem, mikor Bíró Ádám bemondta, hogy a master 1 kategória győzteseként értem célba. Számomra csak az volt fontos, hogy erős tempóban, a figyelem lankadása nélkül menjek végig. Nem számítottam rá, hogy ilyen jó helyen végzek, de nagyon örültem és ismét egy kis motivációt kaptam az elkövetkezendő 2,5 hónapra.

Versenyt követően pedig tovább növelték ezt a pozitív élményt az ismerősök, ezúton is köszönöm mindenkinek a különböző fórumokon érkező gratulációkat!

További pozitívum volt, hogy edzőként is sikeres hétvégét zártam, Jucus a Bakonyban középtávon lett 2. master 1-ben. A Velencén rajthoz álló „különítmény” is kiválóan szerepelt, Fruzsi U11-ben diadalmaskodott, Zoli master 2-ben ért fel majdnem a dobogóra, Buksi pedig egy defektet követően eredt a mezőny után és teljesítette a távot.

Gratulálok, csak így tovább lányok-fiúk!

Összességében egy hangulatos, jó kis verseny volt, bár a résztvevők száma úgy vettem észre jelentősen csökkent a korábbi évekhez képest...remélem jövőre többen leszünk!

Folyt. köv. Szilvásváradon! :)

1 hétvége, 3 verseny, 2 dobogó

Már régen jelentkeztem ezen a fórumon keresztül...de mostantól ismét igyekszem beszámolni minden fontos eseményről! ;)

A hosszú hétvége mérlege: 3 verseny, 2 dobogó, 1 esés, pár kék-zöld folt és némi izomláz.

A májust ünneplés helyett egy jó kis terepduatlon versennyel kezdtem Újbudán. Életem első ilyen jellegű versenye, szóval fogalmam sem volt mire számítsak. Csak ennyit tudtam, 2,4 km futás – 9 km monti – 1,2 km futás. Gondoltam nem olyan hosszú ez, ismerkedésnek a sportággal éppen ideális. Egy valamire azonban nem számítottam...hogy ez bizony borzasztóan kemény 3,6 km futás lesz! Egy DH pályán kellett felfutnunk, vagyis inkább fel sétálnunk olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk, majd a lefelékben lehetett futni, ahogy csak bírt az ember. Viszont még lefelé is meglehetősen technikás volt a pálya, poros-gyökeres-rönkök keresztbe, szóval nagyon figyelni kellett. Az első két futókört sikeresen teljesítettem, jöhetett a monti. Nem volt egyszerű pálya, főleg hogy az ironman felkészülés miatt max heti egyszer ülök montira...ez a lefelékben fokozottan érződött. Az utolsó sóderes lefelében faképnél is hagyott egy versenytárs, de próbáltam igyekezni, amennyire csak lehetett, bíztam benne, hogy a futásnál még be tudom hozni a lemaradásomat. Szerencsére így is lett és már felfelé sikerült visszavennem a pozíciómat. Fogalmam sem volt hányadik helyért küzdök, csak azt tudtam, hogy menni kell, mert verseny van! Sikeresen célba értem és meglepetten láttam az eredmény listán, hogy első lettem. Nagyon örültem és izgatottan vártam a délutáni monti versenyt.

Nagyjából másfél órám volt pihenni a 2 verseny között, így elég fáradtan vágtam neki a 28 km-es, szintet bőven tartogató monti futamnak. Tudtam, hogy lefelé szörnyen gyenge vagyok a többiekhez képest és az első körben realizáltam, hogy ha a felkfelékben kinyírom magam, hogy versenyben maradhassak, akkor a vasárnapi 10 órás MTB-re semmi erőm sem marad. Nagyon gyors, részben technikás lefelék voltak, de én a biztonságra törekedtem, így nem mertem engedni neki ész nélkül, meg is lett az eredménye. Már az első körben éreztem, hogy nincs esély a dobogóra, így végigmentem egy viszonylag kényelmes tempóban, óvatosan, nehogy essek. Igyekeztem minél több energiát tartalékolni vasárnapra. Végül negyedikként értem célba, amit azért sajnáltam, de ez most így sikerült.

Szombaton semmi esélyem sem volt a pihenésre, hajnalban kimentem átmozgatni egyet, gondoltam jót tesz majd, de csak még jobban előhozta az izomlázam. Pedig pénteken is próbálkoztam mindennel, nyújtottam, ittam fehérjét, SMR hengereztem, masszíroztam, de sajnos az extrém terhelés nem múlik el hiphop, nyom nélkül. A szombati átmozgatást követően kocsiba be, irány Sajószentpéter, nagyi 80. szülinapjának megünneplése, majd go haza. Este pakolás vasárnapra, bringák a kocsiba, hogy ne másnap hajnalban kelljen még azzal is foglalkozni.

Jóformán pihenés nélkül, máris vasárnap lett és 6 óra pár perckor már úton is voltunk apuval Marcaliba. A lábaimban sajnos még mindig nagyon éreztem a pénteki napot, de bíztam benne, hogy nagy gond nem lesz. Útközben szinte végig esett az eső, csak reménykedni tudtam, hogy mire Marcaliba érünk, kicsit jobb idő fogad majd minket. Szerencsére így is lett, kezdetben még kicsit hűvös volt, de néhány esőcseppet leszámítva kifogástalan időnk lett.

Átvettem a rajtszámom és feltérképeztem a terepet. Már a rajtszám átvételnél meglepődtem, mert ilyennel még nem találkoztam versenyen...2 rajtszámot kaptam, hogy ha esetleg bringát kell cserélnem, ne kelljen vacakolni a rajtszám áttételével. Ez egy nagyon szimpatikus gesztus volt számomra. Egy valamit még el kellett intéznem a rajt előtt! A hátsó váltóm már pénteken rendetlenkedett és a szombati egész napos utazás miatt esélyem sem volt bevinni a bringa boltba, hogy ránézzenek. Így hát megkerestem Bereczki „High5” Lacit, hogy segítsen nekem, aki profi módon pillanatok alatt, nagyon precízen megoldotta a problémát...kiderült, hogy rossz helyre volt húzva a bowden! Ez úton is köszönöm a segítséget Lacinak, mert hibás hátsó váltóval még a második helyre sem lett volna esélyem!

Mikor minden technikai hiba megoldódott, mentem egy kört a pályán, majd lassan következett a rajt. Nem nagyon kapkodtam, hiszen tudtam, hogy messze még a vége! Hamar eltelt 2,5 óra és szinte még fel sem ocsúdtam, de máris 2 kör hátrányom volt az első két helyezettel szemben. Csak abban reménykedhettem, hogy a kamikaze taktika nem fog beválni a csajoknak. Emesén láttam, hogy végig bírni fogja, szépen lendületesen ment. Viszont úgy 3-4 óra elteltével azt is észrevettem, hogy a második hely még nincs veszve. Közel 3 kör hátrányban voltam a második helyen haladó Ildihez képest, de úgy éreztem, hogy egyre jobban megyek, Ildit pedig fáradni láttam, így elterveztem nagyjából milyen időközönként kell visszavennem a köröket, majd ezt követően hogyan tudok még némi előnyre szert tenni, ha esetleg valami technikai probléma (defekt, láncszakadás, bármi egyéb) adódna, akkor se veszítsem el a második helyet. Nagyjából 6,5-7 óra környékére sikerült ledolgoznom a hátrányomat, s onnantól kezdve már csak a minél nagyobb előny begyűjtésére koncentráltam. Ez sikerült is, 8,5-9 óra környékére 3 kör előnyt szereztem Ildivel szemben, Emesétől 5 kör hátrányban voltam ekkor. Az utolsó 2 körben már csak pörgettem, mivel olyan pulzusértékeket mutatott a Garminom, hogy csodálkoztam miért nem fordultam még le a bringáról. Már úgyis eldőlt minden, így inkább nem erőlködtem.

Végül második helyen, 81 kört megtéve, nagyjából 150 km-t tekerve értem célba.

Fárasztó, de nagyon jó kis verseny volt!

A szervezők előtt le a kalappal, 2 rajtszám az egyéni indulóknak, folyamatosan alakították a pályát az időjárás miatt balesetveszélyessé váló szakaszokon, kiváló pályajelölés, élvezetes, bár kissé rázós pálya, királyi ellátás, nemcsak a versenyzőknek, hanem a kísérőjüknek is! Remélem jövőre is megrendezik ezt a hangulatos kis versenyt!

Köszönöm mindenkinek, aki a pályán belül és azon kívül biztatott és szólt egy-két jó szót hozzám, mert nagyon jól esett és nagymértékben hozzájárult, hogy átlendüljek a holtpontokon!

Külön köszönöm apunak a kitartó és profi frissítést és Fruzsinak a hihetetlenül lelkes szurkolást!

Összességében egész jó hétvégét sikerült zárnom, talán legközelebb még jobb lesz! :)

Defekt, defekt hátán

Augusztus első felében lassan már hagyománnyá válik, hogy a Merkaptosok megrendezik az Underworld Kupát, ahol a crosscountry versenyekhez hasonló pálya kerül kialakításra, viszont mégis van egy kuriózuma ennek az eseménynek, mégpedig az, hogy a versenyzők minden körben áthaladnak a kőbányai pincerendszer egy szakaszán. Nem volt ez másképp az idei évben sem, augusztus 11-én harmadik alkalommal került megrendezésre a Mofém Underworld Kupa a Takarékpont Mountainbike Challenge egyik állomásaként.

fotó: Siki

Nagyon vártam a versenyt, még annak ellenére is, hogy a sérülésem miatt érdemi edzéseket sajnos még mindig nem tudok végezni. Viszont nagyon jó emlékeim voltak tavalyról, így örültem, hogy ismét egy jó kis pályán versenyezhetek, ami nem annyira szörnyen technikás, de számomra tartogat némi nehézséget a sok kanyarral, poros-laza talajjal, na és persze a pincerendszerben váró részleges sötétséggel és kissé csúszós talajjal. Péntek este a biztonság kedvéért még felhívtam Bukit – aki részt vett a pálya építésében -, mennyit változott a pálya tavaly óta és megnyugtatott, hogy szinte semmit, végig tudok majd menni rajta. Ez kellett a lelkemnek, hogy nyugodtan aludjak éjjel.

fotó: Siki

Szombaton végre elérkezett a verseny napja. Korán kellett kelnünk, mivel az én futamon 9-kor rajtolt és nem ártott előtte némi bemelegítés illetve pályabejárás. Valóban nem volt sok újdonság a pálya kialakítását tekintve, csak néhány szakasz változott minimálisan.

Hamar elszaladt az idő és már dördült is a start pisztoly. Kivételesen az első sorból indultam, amivel nagy szerencsém volt, mert hála istennek így nem keveredtem bele a picit meredekebb felfutásnál kialakuló tumultusba. Nem akartam az elején ellőni az összes puskaport, ezért csak arra törekedtem, hogy az első öt között legyek a rajt után. Valahogy így is volt, talán a 4.,5. vagy 6. helyen lehettem. Tudtam, hogy 60 percig kell róni a köröket, sok minden történhet és történt is. Ha jól tudom, először talán Jucus és Adri defektelt el, majd Brigi következett, ezáltal már a második helyre kerültem hamar, de nem sokkal később engem is utolért a balszerencse és defekt miatt én is kiállni kényszerültem. Ennyi volt, picivel több, mint fél órát versenyeztem. Ezt követően még volt pár defekt a mezőnyben, de azt már nem követtem nyomon.

Szomorú voltam nagyon, mert szerettem volna végigversenyezni a 60 percet és dobogóra állni, de sajnos nem jött össze.

Nem szeretnék senkit sem megbántani, mert tudom, hogy a szervezők szívvel-lélekkel készítették elő a pályát – ami nagyon élvezetes is volt -, azonban a defektek számát tekintve mégis azt kell mondanom, hogy ez a pálya nem volt versenyzésre alkalmas állapotban szombaton. Amikor előfordul 2-3 defekt egy verseny alkalmával nem meglepő, de az, hogy –eltúlozva persze - szinte a fél mezőny kihullik, mert minimum 3-4 tüskét szed ki a gumijából, kövezzenek meg érte, de nonszensznek tartom. A szerencsésebbeknek csak a célba érkezést követően eresztett le a gumijuk, őket azért egy picit irigyeltem. 

fotó: Siki

Szintén a ”nem szeretnék senkit sem megbántani” kategóriába tartozik a következő pár sor. Nem vagyok technikás versenyző, nekem is nehézséget okoz jó pár olyan szakasz teljesítése, amit szinte bárki meg tud csinálni, de amikor azt üvöltik a hátam mögül, hogy ”pálya”, amennyire csak tudok félrehúzódok. Az ember azért ismeri a képességeit és becsületre méltó, hogy valaki eljön kipróbálni magát egy ilyen pályára, de ha számára csak a teljesítés a cél, akkor kérem, azokat, akik helyezésért harcolnak, próbálja meg a lehető legkevésbé, vagy egyáltalán nem akadályozni. 

Ezért még egyszer mindenkitől elnézést kérek, nem akartam senki lelkivilágába beletiporni, csak szeretném felhívni a még nálam is rutintalanabbak figyelmét arra, hogy nem csak ők vannak a pályán és bizony, néha félre kell állni, ha egy gyorsabb ember halad mögöttünk.

Összességében a rendezés kiváló volt, a pálya remek és élvezetes, csak kár, hogy versenyzésre alkalmatlan.  

Rajtolni, vagy nem rajtolni - ez itt a kérdés!

Március 25-én egy gyönyörű napos reggelre ébredhettünk, az óraátállítás miatt picit talán álmoskásan. De nem volt túl sok idő lustálkodni, hiszen ma rendezték a III. Bianchi Félsziget Kupát és bizony ott volt a helyünk.

Persze nem indultunk túl nagy elvárásokkal a versenynek – én azért mert az utóbbi időben sérülés hátráltatott, Andris meg szimplán azért mert ez is csak a felkészülés része volt és nem főverseny – ennek egyik oka talán, hogy országúti versenyről lévén szó nem vagyunk túl rutinosak ebben a ”műfajban”.

No, de mi is történt a versenyen. Némi bemelegítést követően már sorakozhattunk is a lassú rajthoz. Legalábbis azt gondoltuk ez lesz az, de mint később kiderült, sem lassú, sem rajt nem volt. Mikor megtettük a kör felét és a rajtvonalhoz értünk már senki sem volt előttem, egy-két ember lődörgött csak körülöttem, mivel én sajnos nem tudtam lépést tartani a mezőnnyel. Értetlenül kérdezgettük egymást a lemaradtakkal, hogy vajon lekéstük-e a rajtot, mert igen úgy tűnt. Mivel nem most voltam először ezen a megmérettetésen, nagyon elcsodálkoztam, mert az előző években úgy gondolom lassabb voltam, mégis mindig ”megvártak” a rajttal. Ennek ellenére nekilódultam versenytempóban, hátha sikerül egy kisebb bojt utolérnem, vagy legalább egy-két embert, aki mögött majd megpihenhetek picit. Az Apátság felé haladva, nem sokkal a szerpentin után ismerős arcokat láttam magammal szemben, akik nem éppen a megfelelő irányban álltak kerékpárjaikkal. Ekkor közölték velem a csapattársak, hogy az eddigi rohanás hiábavaló volt, még nem versenyzünk. Vagyis igen, de mégsem. Szóval mindenkinek hátra arcot parancsolt a rendezőség és újra felsorakozhattunk a lassú rajthoz. Ezt kisebb háborgások közepette meg is tették a versenyzők.

Végre valahára elindult a felvezetés, most már nem lóhalálában. Mindenki helyezkedett. Élen az országútisok krémje, egy-két nevesebb montissal tűzdelve, s őket követték a többiek. A rajtvonal előtt picit megálltunk, majd szinte eseménytelenül elstartolt a népes mezőny. Az én szemem előtt csak egyetlen cél lebegett, teljesíteni az előírt 4 kört, illetve még valami, nevezetesen az, hogy mindig sikerüljön valakit találni, aki fogja a szelet. Ez többé-kevésbé össze is jött és célba értem sérülés nélkül, így a kitűzött célokat sikeresen elkönyvelhettem mára. Ezen kívül túl sok érdekes esemény nem történt a verseny folyamán, a pálya is a megszokott volt. A plusz felvezető kör miatt sokan panaszkodtak, ez valóban egy picit demoralizálóan hatott, de mindennek a jó oldalát kell nézni! Ugyanazért a pénzért egyel több kört mehettünk! :D

Köszönöm a szurkolást mindenkinek és elnézést, hogy nem nagyon volt erőm reagálni rá.

Szüleimnek külön köszönet a szállításért és a lelkes szurkolásért.