Hol
is kezdjem ezt az irományt? Talán a gyökereknél!
2013
nyarán már kacérkodtam a gondolattal, hogy benevezek jövőre egy
ironmanre, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, így a tavalyi
évben a 24 órás monti maraton „maradt” a programban.
Egyre
inkább izgatta a fantáziámat a dolog, s tavaly nyáron egy
felelőtlen kijelentést tettem. Szeptemberben bevállaltam egy
féltávot, s könnyelműen azt mondtam, ha 6 órán belül
teljesítem, akkor benevezek az ironmanre. Mivel azon a versenyen 5h
49' alatt célba értem, akik hallották a fogadalmamat folyamatosan
kérdezgették, hogy „Na, akkor jövőre ironman?”. Sokat
gondolkodtam, meghánytam-vetettem magamban a dolgokat, s decemberben
végre elhatároztam magam! Beneveztem, gyorsan átutaltam a nevezési
díjat, hogy érezzem a dolog súlyát és még csak véletlenül se
jusson eszembe meggondolni magam! Lefoglaltam a szállást is,
mondván az a tuti, ha mindent elintézek, akkor már nincs visszaút!
Ennek
megfelelően decemberben igyekeztem minél többet futni, amit sajnos
utálok, de tudtam, hogy most bizony muszáj lesz! Összeállítottam
a 2015-ös versenynaptáramat, főversenyként a nagyatádi
Extrememant megjelölve és igyekeztem olyan eseményeket betervezni,
amik a felkészültségem aktuális állapotát megfelelőképp
tükrözik.
Rögös
volt az út, több alkalommal elbizonytalanodtam, hogy kell-e ez
nekem és a versenyek alkalmával is kaptam a pofonokat, de mindig
voltak, akik tartották bennem a lelket, hogy nem adhatom fel! Persze
titkon sosem adtam fel és készültem a lehetőségeimhez mértem
amennyit csak tudtam, de azért mindig ott lebegett a szemem előtt,
hogy ez brutálisan hosszú verseny lesz és könnyen előfordulhat,
hogy nem fogom tudni befejezni...na jó, be kell vallanom, hogy
amikor ezzel nyugtattam magam, akkor is az járt a fejemben, hogy
képes vagyok rá, végig tudom csinálni és bármi történhet,
akár négykézláb is bekúszok a célba! No, ennyit az
előzményekről! :)
Csütörtökön
eljött hát a nagy nap és némi kényszer „előjátékot”
követően – a németektől rendelt kormányra szerelhető kulacsom
az istenért nem akart megérkezni, de végül az utolsó pillanatban
beesett vele a futár - elindultunk Gyékényesre. Kicsit feszült
volt a hangulat, én a verseny miatt paráztam és hogy nem tudok
eleget pihenni előtte, kedves párom pedig engem féltett, nehogy
valami bajom essen! Dehát tudhatná, hogy csalánba nem üt a
mennykő! :)
Délután
végre odaértünk a szállásra, majd irány Nagyatád, át kell
venni a nevezést. A versenyközpontban elintéztük a kötelezőt,
vásároltunk ezt azt, ami kellett még, majd szállásra vissza és
alvás.
Pénteken
még tovább feszültek a húrok, már nehezen viseltük a verseny
előtti stresszt. Délelőtt csobbantunk egyet a Gyékényesi
bányatóban, szerettem volna érezni a vizet, mielőtt élesben kell
megmártózni benne. Jól is esett egy kis átmozgatás, délután
egy közel 1 órás könnyű bringázással zártuk le a versenyre
való felkészülést. 18 óra körül átmentünk még Nagyatádra,
Pogitól átvettem a holttengeri sót, amit a nagy meleg miatt adott,
hogy egyem verseny közben mindenképp, mert kelleni fog, egy picit
kifaggattam mennyire lesz fájdalmas az első alkalom, de
megnyugtatott, hogy ha mindenre figyelek, akkor nem lesz probléma.
Ezt követően leadtam a futócuccom a strandon, s elindultunk valami
kaja után nézni. Gyékényesen találtunk is egy jó kis pizzériát,
le is adtuk a rendelést, de már későre járt, nekem rég gálában
kellett volna állnom otthon és feküdni időben. Ennek a vége az
lett, hogy nagyjából 21.45 körül vacsiztunk és 23 óra után
sikerült lefeküdnöm. Annyira borzasztóan meleg volt a szálláson
éjszaka, hogy egyfolytában szakadt rólam a víz...paragépezet
újra on, inni kell a vizet, mert a végén még dehidratált
állapotban rajtolok. Nagy nehezen sikerült aludni is valamennyit és
lassan reggel lett.
Tudtam,
hogy reggel már semmi megterhelőt nem ehetek, így maradtam a
vajas-sós péksüteménynél, mert az bizony egyértelmű volt, hogy
a kánikula is próbára fogja tenni a mezőnyt, nem csak az extrém
távok teljesítése.
Utolsó
simítások, a smink kész, bringa a kocsiban, indulhatunk a szabad
strandra, kezdődhet a móka!
Bringát
leadtam a depóba, teljes harci díszben, már csak az úszásra
kellene becsekkolni. Na de onnan már nincs visszaút! :)
Egy
utolsó szerencsepuszi és már érzem is a vizet a talpam alatt.
Rajt előtt még kaptam pár hasznos jó tanácsot a rutinos
csapattársaktól, egy ölelés Szabitól, pacsi Norbival és már
kezdődik is a rajt ceremónia...nem sok kellett, hogy elsírjam
magam, annyira nagy hatással volt rám a pillanat, na de hogy nézett
volna ki, ha bőgve indulok neki az úszásnak?!
Végre
eldördült a rajtot jelentő ágyú és lehetett futni a vízbe,
megkezdődött az a verseny, amire egész évben - hol több, hol
kevesebb motivációval – készültem. Tudtam, hogy az úszással
nem lehet gond, csak nem szabad elkapkodnom! Persze a közel 30 fokos
vízben azért nem nagy élmény versenyezni, de végig Balázska
tanácsai jártak a fejemben, „Találj egy bojt és menj velük
lábvízen, ne akard megoldani minden áron saját zsíron,
tartalékolj a bringára!”! Így is tettem, találtam egy jó kis
bojt, beálltam szépen, időnként oda-oda pillantottam az órámra,
hogy 160 körül/alatt van-e a pulzusom és minden rendben volt. Úgy
éreztem kicsit lassú a tempó, menne ez gyorsabban is, de az
előrébb lévő kis csapat, pont annyira volt, hogy nehezen értem
volna utol őket és muszáj volt visszafognom magam, hiszen tudtam,
hogy lesz még helye annak az energiának, amit itt sikerül
megspórolnom. Első kör teljesítve, lányok között elsőként
fordultam, öröm és boldogság, jöhet a második kör. Ez is jól
esett, a tempót még mindig lassúnak éreztem, de nem lehetett
vitézkedni! 'Második kör is pipa, csajok között elsőként
jöttem ki, 57'44”, maximális elégedettség, indulhat a bringa.
Tudtam,
hogy itt már többen is utolérnek majd, nem is kellett túl sok
idő, Csomor Erika már ki is került, de egy profitól ezt
egyáltalán nem éreztem szégyennek. Aztán hamarosan Balázska is
elment mellettem, az utolsó tanácsait azért még verseny közben
is „hozzám vágta”, „Pulzus, frissítés, frissítés!”,
nagyon hasznos volt, köszönöm!!! Végig figyeltem, hogy 160 fölé
ne menjen a pulzusom, ha egy kisebb emelkedő jött, igyekeztem
mielőbb visszaállítani a pulzusomat és minimális időt 160
fölötti pulzustartományban tölteni. Az első (75 km-es) kör után
még abszolút 2. hely nőknél, izmok rendben, erő van, meleg is
van, de muszáj nyomatni. Meglepődve látom az órámon, hogy 30
feletti átlaggal bringázok, hajajjj mi lesz itt futásnál, ki
fogom bírni??? Aztán az első vagy második kis körön (35 km) már
megelőzött egy Mogyis lány is, de nem keseregtem, én csak
teljesíteni jöttem! A bringáról végül abszolút 3. helyen
szálltam le a női mezőnyben, 6 óra 1'-el és jöhetett a
legnagyobb mumus, az a fránya futás, amit világ életemben
utáltam! Itt aztán végképp nem voltak illúzióim, tudtam, hogy
akinek csak lehetősége van rá, az bizony csúnyán kikerül majd.
A papírforma természetesen beigazolódott, szép lassan csúsztam
vissza az abszolút mezőnyben, de rengetegen szurkoltak, nem
lehetett feladni! Jöttek a holtpontok szépen egymás után, a bal
térdem is fájt már rendesen, sajnos bringa közepe felé már
elkezdtem érezni, hogy valami nem okés. Mindegy, szép lassan
teltek a körök, s a 7. körömben a parkban lévő speaker
bemondta, hogy kategória 3. helyen állok. Ez bizony annyi pluszt
adott a végére, hogy az utolsó 5 km-t nyomtam, ahogy a csövön
kifért és csak azt figyeltem, hogy egyetlen szólóban induló nő
se előzzön meg! Emellett azért figyeltem az órámat is, mert
láttam, hogy az álomhatár (12 óra) alatt beérhetek! Csak váltós
lányok haladtak el mellettem és a parkban még mindig a 3. helyet
mondták be a kategóriámban. Nem volt más teendőn, mint az utolsó
kilométert lenyomni és örömmámorban beérni a célba! A
befutással akadtak gondjaim, mivel tudtam, hogy balra kell sorolnom,
de azt nem hogy pontosan hol! A kordonnál lévő szurkolók
segítségét kértem, árulják már el, hol is kellene kimenni
balra, hogy áthaladhassak a célkapun. Készségesen
segítettek...átfutottam egy kapun, amire azt hittem, hogy itt a
vége, erre kiabáltak, hogy fussak még, mert a második kapun –
amelyiken az óra is van – kell áthaladni a célba érkezéshez.
Látom az órán, hogy 11h51'-nél jár, kezek a magasban, célszalag
átszakít! Levegőt csak alig kaptam, hiszen még keményen nyomni
kellett a végét, de hihetetlen öröm, csók, nagy ölelés a
legjobb frissítő embertől, aki végigküzdötte velem a napot! Egy
kis mogyoró és egy életmentő alkoholmentes sör a célban a
szervezők jóvoltából, valamint a finisher póló átvétele, majd
egy kis levezető séta és jöhetett az élménybeszámoló,
valamint a „nyugodjatok meg, minden rendben” a szülőknek!
Összességében
nem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Mondhatnám, hogy
maximálisan elégedett vagyok, de egy picit maximalista lévén, ez
nem lenne igaz! Tejesíteni jöttem, optimista verzió 12 óra,
pesszimista verzió 12h30', mindezt felülmúlva, teljesítés pipa.
Úszásból első lányként akartam kijönni, pipa, bringán tartani
akartam magam, 6h30' körüli optimista verzióval, pipa, túlélni a
maratont a végén, pipa, kategóriában dobogós helyezés...álmomban
sem gondoltam volna, de pipa! Némi hiányérzet mégis maradt
bennem...nem kellene, hogy így legyen, hiszen mindent kihoztam
ebből, amit lehetett, de ha még futni is tudnék...
De
nem szabad elégedetlenkednem, legközelebb még jobban sikerül
majd! :)
Nagyon
tetszett a verseny, jól szervezettek és kellően felszereltek
voltak a frissítőpontok, a meleggel küzdöttünk, de mindenkinek
egyformán meleg volt és 16 óra környékén még az ég is
befelhősödött, így sokkal elviselhetőbbé vált a kánikula!
Köszönöm
mindenkinek, aki biztatott a helyszínen, vagy otthonról gondolt rám
és velem volt lélekben!
Szüleimnek
külön köszönet, hogy elviseltek a felkészülés időszakában és
mindenben támogattak!
S
végül, de nem utolsósorban, köszönöm páromnak, hogy hősiesen
végigküzdötte velem a versenyt és az azt megelőző gyötrelmes
napokat, heteket...az ő lelkes frissítése nélkül nem állhattam
volna a dobogóra!