Defekt, defekt hátán

Augusztus első felében lassan már hagyománnyá válik, hogy a Merkaptosok megrendezik az Underworld Kupát, ahol a crosscountry versenyekhez hasonló pálya kerül kialakításra, viszont mégis van egy kuriózuma ennek az eseménynek, mégpedig az, hogy a versenyzők minden körben áthaladnak a kőbányai pincerendszer egy szakaszán. Nem volt ez másképp az idei évben sem, augusztus 11-én harmadik alkalommal került megrendezésre a Mofém Underworld Kupa a Takarékpont Mountainbike Challenge egyik állomásaként.

fotó: Siki

Nagyon vártam a versenyt, még annak ellenére is, hogy a sérülésem miatt érdemi edzéseket sajnos még mindig nem tudok végezni. Viszont nagyon jó emlékeim voltak tavalyról, így örültem, hogy ismét egy jó kis pályán versenyezhetek, ami nem annyira szörnyen technikás, de számomra tartogat némi nehézséget a sok kanyarral, poros-laza talajjal, na és persze a pincerendszerben váró részleges sötétséggel és kissé csúszós talajjal. Péntek este a biztonság kedvéért még felhívtam Bukit – aki részt vett a pálya építésében -, mennyit változott a pálya tavaly óta és megnyugtatott, hogy szinte semmit, végig tudok majd menni rajta. Ez kellett a lelkemnek, hogy nyugodtan aludjak éjjel.

fotó: Siki

Szombaton végre elérkezett a verseny napja. Korán kellett kelnünk, mivel az én futamon 9-kor rajtolt és nem ártott előtte némi bemelegítés illetve pályabejárás. Valóban nem volt sok újdonság a pálya kialakítását tekintve, csak néhány szakasz változott minimálisan.

Hamar elszaladt az idő és már dördült is a start pisztoly. Kivételesen az első sorból indultam, amivel nagy szerencsém volt, mert hála istennek így nem keveredtem bele a picit meredekebb felfutásnál kialakuló tumultusba. Nem akartam az elején ellőni az összes puskaport, ezért csak arra törekedtem, hogy az első öt között legyek a rajt után. Valahogy így is volt, talán a 4.,5. vagy 6. helyen lehettem. Tudtam, hogy 60 percig kell róni a köröket, sok minden történhet és történt is. Ha jól tudom, először talán Jucus és Adri defektelt el, majd Brigi következett, ezáltal már a második helyre kerültem hamar, de nem sokkal később engem is utolért a balszerencse és defekt miatt én is kiállni kényszerültem. Ennyi volt, picivel több, mint fél órát versenyeztem. Ezt követően még volt pár defekt a mezőnyben, de azt már nem követtem nyomon.

Szomorú voltam nagyon, mert szerettem volna végigversenyezni a 60 percet és dobogóra állni, de sajnos nem jött össze.

Nem szeretnék senkit sem megbántani, mert tudom, hogy a szervezők szívvel-lélekkel készítették elő a pályát – ami nagyon élvezetes is volt -, azonban a defektek számát tekintve mégis azt kell mondanom, hogy ez a pálya nem volt versenyzésre alkalmas állapotban szombaton. Amikor előfordul 2-3 defekt egy verseny alkalmával nem meglepő, de az, hogy –eltúlozva persze - szinte a fél mezőny kihullik, mert minimum 3-4 tüskét szed ki a gumijából, kövezzenek meg érte, de nonszensznek tartom. A szerencsésebbeknek csak a célba érkezést követően eresztett le a gumijuk, őket azért egy picit irigyeltem. 

fotó: Siki

Szintén a ”nem szeretnék senkit sem megbántani” kategóriába tartozik a következő pár sor. Nem vagyok technikás versenyző, nekem is nehézséget okoz jó pár olyan szakasz teljesítése, amit szinte bárki meg tud csinálni, de amikor azt üvöltik a hátam mögül, hogy ”pálya”, amennyire csak tudok félrehúzódok. Az ember azért ismeri a képességeit és becsületre méltó, hogy valaki eljön kipróbálni magát egy ilyen pályára, de ha számára csak a teljesítés a cél, akkor kérem, azokat, akik helyezésért harcolnak, próbálja meg a lehető legkevésbé, vagy egyáltalán nem akadályozni. 

Ezért még egyszer mindenkitől elnézést kérek, nem akartam senki lelkivilágába beletiporni, csak szeretném felhívni a még nálam is rutintalanabbak figyelmét arra, hogy nem csak ők vannak a pályán és bizony, néha félre kell állni, ha egy gyorsabb ember halad mögöttünk.

Összességében a rendezés kiváló volt, a pálya remek és élvezetes, csak kár, hogy versenyzésre alkalmatlan.  

Rajtolni, vagy nem rajtolni - ez itt a kérdés!

Március 25-én egy gyönyörű napos reggelre ébredhettünk, az óraátállítás miatt picit talán álmoskásan. De nem volt túl sok idő lustálkodni, hiszen ma rendezték a III. Bianchi Félsziget Kupát és bizony ott volt a helyünk.

Persze nem indultunk túl nagy elvárásokkal a versenynek – én azért mert az utóbbi időben sérülés hátráltatott, Andris meg szimplán azért mert ez is csak a felkészülés része volt és nem főverseny – ennek egyik oka talán, hogy országúti versenyről lévén szó nem vagyunk túl rutinosak ebben a ”műfajban”.

No, de mi is történt a versenyen. Némi bemelegítést követően már sorakozhattunk is a lassú rajthoz. Legalábbis azt gondoltuk ez lesz az, de mint később kiderült, sem lassú, sem rajt nem volt. Mikor megtettük a kör felét és a rajtvonalhoz értünk már senki sem volt előttem, egy-két ember lődörgött csak körülöttem, mivel én sajnos nem tudtam lépést tartani a mezőnnyel. Értetlenül kérdezgettük egymást a lemaradtakkal, hogy vajon lekéstük-e a rajtot, mert igen úgy tűnt. Mivel nem most voltam először ezen a megmérettetésen, nagyon elcsodálkoztam, mert az előző években úgy gondolom lassabb voltam, mégis mindig ”megvártak” a rajttal. Ennek ellenére nekilódultam versenytempóban, hátha sikerül egy kisebb bojt utolérnem, vagy legalább egy-két embert, aki mögött majd megpihenhetek picit. Az Apátság felé haladva, nem sokkal a szerpentin után ismerős arcokat láttam magammal szemben, akik nem éppen a megfelelő irányban álltak kerékpárjaikkal. Ekkor közölték velem a csapattársak, hogy az eddigi rohanás hiábavaló volt, még nem versenyzünk. Vagyis igen, de mégsem. Szóval mindenkinek hátra arcot parancsolt a rendezőség és újra felsorakozhattunk a lassú rajthoz. Ezt kisebb háborgások közepette meg is tették a versenyzők.

Végre valahára elindult a felvezetés, most már nem lóhalálában. Mindenki helyezkedett. Élen az országútisok krémje, egy-két nevesebb montissal tűzdelve, s őket követték a többiek. A rajtvonal előtt picit megálltunk, majd szinte eseménytelenül elstartolt a népes mezőny. Az én szemem előtt csak egyetlen cél lebegett, teljesíteni az előírt 4 kört, illetve még valami, nevezetesen az, hogy mindig sikerüljön valakit találni, aki fogja a szelet. Ez többé-kevésbé össze is jött és célba értem sérülés nélkül, így a kitűzött célokat sikeresen elkönyvelhettem mára. Ezen kívül túl sok érdekes esemény nem történt a verseny folyamán, a pálya is a megszokott volt. A plusz felvezető kör miatt sokan panaszkodtak, ez valóban egy picit demoralizálóan hatott, de mindennek a jó oldalát kell nézni! Ugyanazért a pénzért egyel több kört mehettünk! :D

Köszönöm a szurkolást mindenkinek és elnézést, hogy nem nagyon volt erőm reagálni rá.

Szüleimnek külön köszönet a szállításért és a lelkes szurkolásért.

Ha kint nem éppen ideálisak a körülmények, versenyzünk bent!

2012. február 11-én immáron második alkalommal került megrendezésre a három órás spinning maraton pároknak. A rendezvénynek Keszthelyen, Mazsi spinning terme adott otthont. A verseny különlegessége, hogy a Valentin napot nem sokkal megelőzve igyekszik még inkább összekovácsolni a párokat egy hangulatos kis verseny keretében. Mivel már tavaly is részt vettünk ezen a megmérettetésen – és sikerült megnyerni -, úgy gondoltuk Andrissal, idén sem hagyhatjuk ki és szerettük volna mindenképp megvédeni a címünket. Nagy motivációt jelentett számunkra a fődíj is, hiszen a győztes pár egy gyönyörű hévízi 4*-os szállodában tölthet majd el egy hosszú hétvégét. Ezért nem is gondolkodtuk sokat, beleadtunk apait-anyait a tekerésbe.

A verseny pontban 9h-kor rajtolt. Összesen 8 pár gyűlt össze, így bőven akadtak ellenfelek. Nem sokkal 9h előtt ismertette velünk Mazsi a ”játékszabályokat”, miszerint 3h tekerés alatt, az összes pár kipróbálta mind a 8 bringát, így 22 percenként kerékpár cserét hajtottunk végre. Emellett egy kikötést tett még a versenykiírás, minden hölgynek minimum egy órát kellett tekernie a 3-ból. Nagyjából mindegyik bringa azonos ellenállásra volt beállítva, természetesen fixen, leragasztva, ehhez nem nyúlhattunk hozzá, mivel így lehetett csak egyértelműen lemérni, melyik pár tekeri a legtöbb kilométert a verseny ideje alatt. A kilométerórákat a bringaváltások alkalmával a verseny szervezője (Mazsi) tette át a következő bringára, az esetlegesen felmerülő problémák elkerülése végett.

Mivel tudtuk, hogy 22 percenként ülünk át a következő spinnerre, így azt a taktikát választottuk, hogy Andris teker 13 percet, majd én 9-et és ezáltal nem kell feleslegesen cserélgetnünk, elég egyszer váltani a 22 perc alatt, mivel azt követően úgy is muszáj. Egyetlen bringa volt, melyen nem tudtuk tartani ezt az ”időbeosztást”, az 5., mely meglehetősen erősre volt állítva. Azért ezt is megoldottuk 7+5, 6+4 perces bontásokban. Körülbelül fél távnál kezdtük el érezni, hogy a pörgetés és a magas pulzus milyen kellemes hatással van alsó végtagjainkra, na és persze az egész szervezetünkre. Annyira azért nem volt vészes a helyzet, de jól esett az utolsó bringán ülve megtenni a végső kilométereket.

Végül százegynéhány kilométert tekerve sikerült kiharcolnunk a győzelmet, aminek természetesen nagyon örültünk, hiszen sikerült megvédeni a tavalyi elsőségünket és még a wellness hétvégét is mi élvezhetjük majd.

Köszönjük Mazsinak a színvonalas szervezést és a kiváló hangulatot, valamint az ötletes, nem mindennapi nyereményeket.

Itt a vége, fuss el véle...

2012. január 8-án elérkezett a végső megmérettetés ideje, a SuperCross futam utolsó állomása. A verseny Kerekegyházán került megrendezésre, így szerencsére nem kellett hajnalok hajnalán indulnunk, elég volt 7 óra környékén.

Utazás közben úgy tűnt az égiek nem lesznek túl kegyesek hozzánk az időjárás tekintetében, de a pályabejárás során már éreztük, hogy megússzuk a versenyt égi áldás nélkül, és még a nagy hidegre sem panaszkodhatunk majd. Egészen kellemes idő kerekedett, annak ellenére, hogy pár órával a verseny előtt még igencsak lógott az eső lába.

Már 9 óra körül Kerekegyházára érkeztünk, ezért nem kellett kapkodnunk, volt időnk bőven mindenre. Első körben bejártuk a pályát, majd nevezés, öltözés és ismét pálya bejárás, immáron bringával. 4 körön keresztül ismerkedtem az Alfölddel, ami szintet nem tartogatott számunkra, viszont rengeteg kanyar tarkította a pályát. Mindössze 3 akadályt kellett leküzdenünk, 2 palánkot és három lépcsőfokot. Ezek nem is voltak annyira vészesek, de aztán következett a hab a tortán. Egy rövid kis homokos szakasz, ami ”belülről” nem is tűnt annyira rövidnek, hiszen egy röplabda pályán keresztül kellett átverekednünk magunkat. Számomra ez nem volt túl egyszerű. Sikerült pár alkalommal átmennem rajta, de versenykörülmények között már nehezebb volt a helyzet és gyorsabb volt inkább átfutni ezen a részen.

Negyedórával dél előtt ”eldördült a startpisztoly” és elrajtolt a mezőny. Úgy indultunk neki a versenynek, hogy nem tudtuk hány kör vár majd ránk pontosan, de erre a kérdésre hamar fényderült, hiszen az első kört követően már közölték is a versenyzőkkel. Úgy éreztem egészen jól megy a tekerés, tetszett a pálya, nem voltak hatalmas torlódások az egyes pályaszakaszokon és előzni is simán lehetett szinte mindenhol. A rajtot követően az első akadálynál azért még meglehetősen egyben volt a mezőny, de hamar szétszakadoztunk. Szerencsére így a szezon végére már-már majdnem sikerült megtanulni a le- és felszállásokat, így ezen a futamon nem kellett olyan sokat küzdenem ezekkel. 

Tetszett a sok kanyar, élveztem nagyon, mert helyenként csúszott a bringa rendesen, hiszen némi nedvesség áztatta a talajt az elmúlt napokban. A röplabdapálya volt az egyedüli rész, amivel nem sikerült igazán megbarátkoznom a röpke 45 perc alatt, de így visszagondolva az is remek kis része volt a pályának. A SuperCross sorozat zárásaként egy kellemes versenyzést követően, végül a negyedik helyen értem célba, ami mondhatni papírforma volt az indulók névsorát figyelembe véve.

13h környékén az elit férfi futam is elrajtolt a master és a hobby kategóriákkal. Izgalmas kis verseny ígérkezett, hiszen ment a matek az összetett elsőség miatt. A szokásos Szilárd - Fejes Gabi párharcnak lehettünk szemtanúi, melynek végén legjobban talán a csatát ugyan elvesztő, de a háborút megnyerő Fejes Gabi örülhetett. Én persze sokkal inkább Andris csatáját követtem nyomon, ami szintén izgalmas volt, de sajnos a végére minden összejött Neki – esés, defekt –, végül a második helyen végzett, de az összetett elsőség így is az Övé lett a hobby kategóriában.

Itt az ideje, hogy a CX szezon végeztével köszönetet mondjak mindazoknak, akik segítették a felkészülésemet és mindenben támogattak. Először is köszönet Andrisnak, hogy bátorított és minden megoldhatatlannak tűnő pályaszakaszon ”átrugdosott”, szüleimnek az autóhasználatért, keresztszüleimnek az ott töltött kellemes percekért, Marcinak az edzéstervezésért, a Velossimonak a szemüvegért és végül, de nem utolsó sorban, mindenkinek, aki szurkolt és buzdított a pálya széléről.